Az a különös belső mágnesesség, amellyel a félelem nemcsak taszít, hanem magához is láncolja a tudatot, újra és újra ugyanarra a veszélyre, hiányra vagy sebre irányítva a figyelmet. Amitől az ember fél, azt gyakran akaratlanul is eteti képzeletével, várakozásával és védekező mozdulataival, így a félelem saját asztrális mezőt teremt. Gnosztikus–hermetikus értelemben ez a kötés egyik legsűrűbb formája, mert az ember éppen azzal kapcsolódik, amitől szabadulni akar. A félelem ereje ott gyengül, ahol a figyelem visszatér a csendes középpontba.
