Az a belső gyűjtemény, amelyben régi meggyőződéseink, örökölt tételeink, félelmeink és önigazoló gondolataink egymás mellé rendezve állnak, mintha a valóság biztos képei volnának. A panoptikum képe arra utal, hogy ezek gyakran élettelen alakok: megőrzött formák, amelyek már nem élnek, mégis hatnak ránk. Hermetikus értelemben a lélek ébredése akkor kezdődik, amikor az ember többé nem lakik ezek között, hanem felismeri, hogy a fogalmak nem azonosak az igazsággal. Ami eddig biztosnak látszott, egyszer csak múzeummá válik.
