Az a mély, nehezen megosztható állapot, amikor az ember úgy érzi, hogy a lényegi valóságát sem mások, sem a saját megszokott önértelmezése nem éri el. Ez a magány lehet fájdalmas elszigeteltség, de lehet beavatási tér is, ahol a személyiség külső támaszai elcsendesednek, és a lélek saját hangja közelebb kerül. A belső magány nem mindig hiány, hanem sokszor annak az előjele, hogy az ember már nem tud felszíni kapcsolódásokban megnyugodni. Ha nem menekül el előle, idővel belső jelenlétté tisztulhat.
