Az a mélyebb önérzékelés, amelyben az ember már nem csupán szerepeivel, sebeivel, történetével vagy pszichés állapotaival azonosítja magát, hanem valami maradandóbb, tisztább eredet felől kezdi érteni önmagát. Ez nem gondolati önmeghatározás, hanem fokozatos emlékezés arra, hogy a lényeg nem a személyiség változó formáiban rejlik. Rózsakeresztes értelemben ez az új ember csírája, amely csendesen kezd különválni a régi természet azonosságától. Ahol ez megszületik, ott az ember kevésbé akar látszani, és inkább lenni kezd.
