Tökéletesség
Kérdést feltette: Andrea

A videó szöveges tartalma:

A Bennem ezek a kontemplációk sokszor hoztak elő alkalmatlanságérzést, feszengést, szégyent, bűntudatot.

A nem vagyok rá méltó érzését.

Furcsa, mert azért nem gondolom, hogy romlott volna az életem, de olyan, mintha egyfajta
tökéletesség elérése lenne a mérce, amit lehetetlen elérnem.

Közben meg látom a felolvasók megosztásaiban, hogy emberi léptékkel és belső szándékkal járnak az úton.

Hogyan tudom oldani magamban ezt a feszültséget?

Mit tegyek azzal a gondolattal, hogy ez túl távoli, talán elérhetetlen nekem?

Mit tehetek a felbukkanó, marcangoló érzésekkel?

Elég csupán jelen lenni nekik, hogy a figyelmemben és a tiszta szándékom tüzében elégjek.

Hogyan érdemes erre rátekinteni?

Hihetetlen fontos fontos kérdés.

Ha emlékeztek erre a hernyó báb pillangó folyamatra, ugye a ha kérdés tükrében nézzük, akkor a hernyó ránéz arra, hogy hát én sose leszek pillangó.

És ez igaz is, mert a hernyó sose lesz pillangó.

A hernyónak a dolga az, hogy átengedje magát egy folyamatnak.

Ugye ez a bebábozódás, az a belső átalakulás és ebből a belső átalakulásból születik egy új lény, a pillangó.

Ugye tegnapi előadásban is volt erről szó, hogy a hernyóból nem úgy lesz pillangó, hogy a hernyó szárnyakat növeszt és glória lesz a fején, ez viszonylag bután nézne ki.

És ide kell megérkezni, hogy amit tőlünk kér a folyamat, az mindig a lehetőségeinken belül van.

Nem képesség, hanem csak a választás kérdés.

Választom-e azt, hogy nekem eljött az ideje ennek a folyamatnak, és átengedem magamon, és igen, a elég jelen lenni benne a tiszta szándék, és utána ez hozza magából az összes többit.

Nagyon köszönöm ezt a kérdést, mert nagyon-nagyon fontos, mert ugye amíg az ember abban van, hogy a megvilágosodás vagy ezek a nagyon magas szellemi állapotok a kiváltságosoké meg a szenteké, meg a tökéleteseké, addig az egy mentsvár.

Addig ebbe az ego elbújik, hogy akkor persze én mindent értek, meg el is olvasok, meg bólogatok is, meg mindenkinek igaza van, de hát én biztos nem.

És ez pont az, hogy hogyha el tudom fogadni azt, hogy egy szellemi lélektudatos állapot mindannyiunk számára megvalósítható, abban a pillanatban nincs hova elbújni.

Nem tudok a feszengés a szégyen a bűntudatba elbújni.

Nem vagyok rá méltó, mert nem vagyok elég jó érzésbe elbújni, mert oda az ego oda simán befészkeli magát, és akkor ezt a verklit tolja, és akkor ezt ő ismeri, és inkább érzi magát szarul, mint hogy engedje magát feloldódni egy bábozódási folyamat, mert hogy az ego főszereplő akar lenni, nem boldog.

Ezt így csak így zárójel be.

És ennek egy nagyon mély értelme van ennek a gondolatnak, mert sok sok mindenre választ ad az életünkben.

Szóval igen, engedni és a tiszta szándék elég, és mindenkiben benne van.

Csak gondoljatok bele, a szellemi világ nem lenne fair, hogyha ez csak néhány embernek szólna.

Az egy más kérdés, hogy mi mit kezdünk ezzel, hogy ez nekünk is oké, mert akkor föl kell tennünk magunknak azt a kérdést, ha ez igaz, akkor egyébként mi a fenét csinálok?

Hova szaladok holnap? Mi a fenén tekerem a verklit?

Min görcsölök, mennyi feszültségszenvedést okoznak nekem meg okozok másoknak a mindenféle dolgaimmal?

Vagy berendezem az életem abba, hogy engedjem, hogy ennek egy helye legyen.

Ez kényelmetlen kérdés csak így egó oldalról.