Az ember legmélyebb, szellemi eredetű önazonossága, amely nem azonos a személyiséggel, az egóval vagy a változó lelki állapotokkal. Rokon a korábban kidolgozott belső isteni mag fogalmával, de itt hangsúlyosabb az önfelismerés: az a pillanat, amikor az ember sejteni kezdi, hogy valódi középpontja nem a múlandó énben van. Hermetikus–gnosztikus értelemben ez az Én nem birtokolható, hanem feltárul, amikor a személyiség elcsendesedik, és a lélek visszatalál eredetéhez.
