Az a beavatási pillanat, amikor az ember tudata nem a külső tanítások felszínén marad, hanem hozzáfér saját lényének mélyen elrejtett szentélyéhez. A kamra addig zárt, amíg a személyiség nem érett meg arra, hogy a benne őrzött fényt, testet és titkot elhordozza. Rózsakeresztes értelemben ez nem puszta önismereti felfedezés, hanem a belső örökség megtalálása: annak felismerése, hogy a szellemi középpont régóta jelen van, csak a tudat nem volt még képes belépni.
