Az a belső forrás-állapot, ahol a lélek nem hiányban, nem törekvésben, hanem természetes egységben van, és ahol nem kell önmagát igazolnia. Nem hely a térben, hanem minőség: csend, rend és világosság, amelyet az ember gyakran „hazatérésként” ismer fel. A sivatagi vándorlás és a szükségszerű hiány értelme, hogy minden ideiglenes otthonról leválasszon, ami nem ez. Amikor a lélek hangja ismét hallhatóvá válik, az otthon emlékezete felébred.
