Az ember földi idejének az a sűrű, testben hordozott formája, amelyben a lélek nem elvont lehetőségként, hanem napokban, döntésekben, fáradtságban, érlelődésben és következményekben él. A megtestesült életidő arra tanít, hogy a szellem nem kerülheti meg az időt, mert ami valóban át akar alakulni, annak testben és sorsban is végig kell járnia saját ritmusát. Hermetikus értelemben ez az életidő maga a mű tartama: a tűz nem pillanatnyi lángban, hanem hosszú érlelődésben dolgozik.
