Az a köztes belső szakasz, amikor az ember már nem talál otthont a régi örömökben, bizonyosságokban és azonosulásokban, de az új rend még nem született meg benne teljesen. A sivatag itt nem pusztán hiány, hanem megtisztító tér, ahol a lélek leválasztja az embert mindarról, ami eddig hamis táplálékul szolgált. Ez az időszak gyakran száraznak, üresnek és vigasztalannak tűnik, mégis éppen benne érlelődik a tiszta irányultság és a belső hűség. Aki nem fordul vissza, annak a sivatag egyszer csak átjáróvá válik, nem büntetéssé.
