Az a beavatási átjáró, ahol az ember már nem az anyagi, ösztönös és személyiséghez kötött természetet tekinti végső otthonának, hanem felismeri a belőle kivezető szellemi irányt. Ez nem a test vagy a világ elutasítása, hanem annak belátása, hogy az anyag csak edény, nem végső valóság. Hermetikus–gnosztikus értelemben ez a kapu akkor nyílik meg, amikor a sűrű forma, a vágy és a félelem már nem tudja teljesen fogva tartani a lelket. Aki ezen átlép, nem eltűnik az anyagból, hanem más rendből kezdi áthatni azt.
