Az a belső képtár, ahol a lélek útján megjelenő ősképek — hős, áldozat, tanító, szerető, beavatott, próféta — élettelen szerepmintákká merevednek, és az ember nem átéli, hanem magára ölti őket. Ilyenkor az archetípus már nem kapu a tudattalan mélyebb rendje felé, hanem maszk, amelyben a személyiség önmagát díszíti. Gnosztikus értelemben ez a panoptikum a káprázat finom formája, mert minden alak jelentőségteljesnek látszik, mégis hiányzik belőle az élő átalakulás. A valódi archetípus nem szerepet ad, hanem leleplez és átvezet.
