Az ember mikrokozmoszának szimbolikus képe, amelyben a csillagok nem külső égitestekként, hanem belső erőkként, sorsritmusokként és szellemi minőségekként jelennek meg. A belső csillagos ég azt jelzi, hogy az ember nem pusztán földi személyiség, hanem kozmikus rendbe ágyazott lény, akiben az égi törvények visszhangzanak. Hermetikusan ez a „ami fent, úgy lent” belső tapasztalata: a makrokozmosz térképe a lélek mélyén is kirajzolódik. Aki ezt szemléli, annak számára a sors nem vak káosz, hanem olvasható égbolt.
