Az a feszültségtér, ahol a régi önazonosság, a megszokott vágyak és félelmek összeütközésbe kerülnek a lélek új irányultságával, ezért az ember egyszerre akar maradni és átalakulni. Ez a tusakodás nem hiba, hanem a beavatás egyik szükségszerű szakasza, mert megmutatja, hol nem született még meg az egység. A személyiség ilyenkor gyakran kifárad, önigazolást keres vagy visszafordulna, míg a lélek csendesen tovább hív. Ha az ember nem menekül el előle, a tusakodásból végül tisztább akarat és mélyebb hűség születik.
