Az a tudatállapot, amikor az ember önmagát kizárólag saját személyes történetével, akaratával, sérelmeivel, vágyaival és döntéseivel azonosítja, mintha az „én” volna a lét valódi középpontja. Az én-tudat szükséges fejlődési fokozat, de csapdává válik, ha uralkodó marad, és nem engedi át a vezetést a lélek mélyebb világosságának. Hermetikusan ez az elkülönülés börtöne: az ember saját központjának hiszi azt, ami valójában átmeneti szerkezet. A szabadulás ott kezdődik, ahol az én már nem trón, hanem szolgáló edény.
