Az a belső tér, ahol a régi hiedelmek már nem tudnak valódi életet adni, mégis mindenütt ott hevernek, mint kiszáradt formák és egykori bizonyosságok maradványai. Az ember ilyenkor sok mindent „tud”, mégsem talál belőle vizet a lelkének, mert a hit helyét fogalmak, reflexek és örökölt képek vették át. Ez a sivatag fájdalmas, de beavató erejű is, mert megmutatja, hogy a hiedelem nem azonos az élő kapcsolattal. Aki ezen átvándorol, az a hitet többé nem kész formákban, hanem belső forrásként kezdi keresni.
