Azok a mély belső sérülések, amelyek nem pusztán emlékként maradnak meg, hanem alakítják az ember szeretethez, bizalomhoz, önátadáshoz és igazsághoz való viszonyát. A lélek sebei gyakran védekezésként, félelemként, sértettségként vagy zárva maradt szívként jelennek meg, miközben eredetileg egy fájdalmas érintés lenyomatai. Hermetikus értelemben a seb nem szégyen, hanem kapu: ott mutatja meg, hol szakadt el az ember saját belső forrásától. Ami világosságba kerül, az lassan nemcsak fájdalom, hanem gyógyulási út is lesz.
