Az a belső állapot, amikor a szív eredetileg tiszta, befogadó tere idegen erőkkel telítődik: hiúsággal, vággyal, félelemmel, szerepjátékkal vagy spirituális önigazolással. Ilyenkor a szentély formája még megmaradhat, de az oltár körül már nem a lélek csendje, hanem a személyiség zaja uralkodik. Gnosztikus–rózsakeresztes értelemben ez nem végleges romlás, hanem felismerésre hívó válság: a szent helyet újra meg kell tisztítani. Ami megszentségtelenült, az a valódi alázatban ismét felszentelődhet.
