Az a belső kép, amelyhez az ember újra és újra visszatér, mert ismerős, biztonságos és könnyen fenntartható, még akkor is, ha már szűknek bizonyul a lélek számára. Rokon a korábban kidolgozott régi önazonosság fogalmával, de itt a megszokottság ereje kerül előtérbe: az ember nem azért ragaszkodik hozzá, mert igaz, hanem mert otthonos. Hermetikus értelemben ez az a burok, amelyet az ébredés lassan megrepeszt.
