Az a kivetítés, amely már nem egyetlen érzést vagy vágyképet érint, hanem egész valóságérzékelésünket megszervezi, ezért a másikat nem önmagában látjuk, hanem saját belső képünk hordozójaként. Ilyenkor a projekció uralkodóvá válik: értelmezi a jeleket, igazolja a vonzást vagy az elutasítást, és ellenáll minden kijózanító visszacsatolásnak. Hermetikus értelemben ez a tükörszféra fogsága, ahol a lélek helyett a vetített kép ül a trónon. A szabadulás első lépése annak felismerése, hogy amit „sorsnak” hittünk, talán saját belső alakunk visszfénye volt.
