Igyál egy pohár bort.

Bor. Legyen Vörös. Mondjuk St. Adrea – Áldás (Egri Bikavér)

Minden kérdés onnantól vehető komolyan, ha a válasz megtalálása létkérdés. Mert ha nem találsz rá a válaszra, nem juthatsz ki a befalazott kriptádból.

Ilyen kérdésekhez szeretnék adni nézőpontokat.
Nem ex katedra. Még csak nem is tökéletes, vagy hogy kijelenthető lenne rá jellemzésként a teljesség igénye.
Ó nem.
Csak nézőpontok. Az enyémek. Nem kíván meggyőzni semmiről.
Segít tovább gondolni. Tovább keresni.

Részlet Szepes Mária – Vörös Oroszlán – A befalazott kripta

“Az asztalra, amelyet fehér damasztterítővel takartam le, két vastag, drága gyertyát állítottam. Állapotom leginkább részegséghez hasonlított. Hangos, beteg vidámság lármázott bennem, s alatta homályos szorongás lappangott. Idegpályámon érthetetlen remegések utaztak át, és táncot vertek ki verejtékes, hideg ujjammal az asztal lapján.

A két gyertya között, az asztalon, ott fénylett az öklömnyi arany szelence. Egy ezüst-, egy arany- és egy vaskorona díszítette, alattuk latin felírás: “Curso completo”.

Vigyázva felnyitottam a tetejét. Jáspisból kirakott oroszlánfej csillant a fényben. Ezt a tökéletes munkát különös módon a tető alsó részén rejtette el az ötvös.

A szelencéiben ugyanilyen mélyvörös, drágakőfényű por izzott fel. Ez a szín és ragyogás olyan elragadtatással tört rám, hogy sírnom kellett, különben nem bírtam volna el a feszítő egzaltációt. Az odakészített korsó vörösborból megtöltöttem egy ezüstkelyhet, aztán néhány csipetnyit beleszórtam a színültig telt szelence tartalmából.

A világos, híg bor sötét vérszínűvé s nekem úgy tűnt, vakítóan fénylővé változott. Gondosan megvártam, míg a por maradéktalanul feloldódott, fapálcikával felkavartam, aztán ajkamhoz emeltem a kelyhet.

Könnyen, hűvösen siklott le torkomon az isteni ital. Izgató, kívánatos illata betöltötte orromat, édeskés, balzsamos íze kielégíthetetlen szomjúságot gyújtott bennem. A kelyhet újra színültig töltöttem, beleszórtam a porból, felkevertem, és ittam mohón, lázasan, mámorosan.”